Esténkint – régi keresztény szokás volt –
Számot vetek a lelkiismeretemmel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj!
Csordultig mindig a szíve, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.
Aztán mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál,
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen, és kelj napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhető,
Míg ébredésre kedv van és erő.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat, és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövőt, világot, embert.