2008 december 2. | Szerző: hivatlan.vendeg
| Tóth Árpád Esti sugárkoszorú Előttünk már hamvassá vált az út, Illattá s csenddé. Titkok illata Igézve álltam, soká, csöndesen,  |
2008 december 1. | Szerző: hivatlan.vendeg
Legyek tüzes nap, ha fázol.
útjelző, ha tétovázol,
legyek felhő, mely eltakar,
ha világ sokat akar…..
Legyek a föld, melyre könnyed
hullajtod, ha most úgy könnyebb…..
Legyek hang, melyet kiejthetsz
holdas éjjen elrejthetsz….
Legyek álmod, és megfejthetsz
legyek rózsa, és szerethetsz,
legyek az út, és elviszlek
legyél igaz, és elhiszlek….
És itt a másik gyönyörű -szomorú mese…
2008 november 30. | Szerző: hivatlan.vendeg
A kis gyufaáruslány
írta: Hans Cristian Andersen
Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő
utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány
járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult
hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert
a papucs nagy volt, igen nagy – az édesanyja hordta valamikor -, s
ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le
a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el – azt
mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg
sem találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a
kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa
zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap
hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tőle, és
alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtől reszketve
vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó
hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is
gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt
ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis
teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá
húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten
hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett,
s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb,
padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a
szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa,
csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a
falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre
rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s
hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a
kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte,
mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne – olyan jó volt
nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is
kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a
gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg
falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra,
tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal,
mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér
terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények
csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött
sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba
egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában,
bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa
lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott,
még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő
szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte
a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket
eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen
egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi
gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa
tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s
lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
– Valaki meghalt! – mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a
nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt,
egyszer azt mondta: “Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az
Isten színe elé.”
– Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy
világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott
nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
– Nagyanyó! – kiáltott föl a kislány. – Nagyanyó, vigyél magaddal!
Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg
kályha, meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj
itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza
a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a
nap sütött volna.
A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a
kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs
hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben:
kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a
csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő
reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett
gyufaszál.
– Melegedni akart szegényke! – mondták az emberek. Nem tudta senki,
mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor
nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.
A mese, ami nélkül sosincs karácsony
2008 november 30. | Szerző: hivatlan.vendeg
Egy oszlop tetején, magasan a város tetején állt a boldog herceg
szobra. Tetőtől talpig arany borította vékony finom levelekben, két
ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja
markolatán. Nem hiába csodálta mindenki. – Legalább olyan szép, mint
egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette
volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna
tette hozzá nehogy az emberek azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati
érzék, mert az aztán nem hiányzott. – Bár olyan lennél mint a boldog
herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert nyafogott neki a kisfia,
hogy hozza le neki a csillagokat. – A boldog hercegnek még álmában sem
jut eszében, hogy nyafogjon valamiért. – Örülök, hogy akad legalább egy
lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi,
amint a csodálatos szobrot bámulta. – Olyan mint egy angyal – mondták
az árva gyerekek amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös
kabátban és tiszta fehér kötényben. – Honnan tudjátok? – kérdezte a
számtantanár. – Sose láttatok angyalt. – Dehogynem, álmunkban –
válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és
nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte ha a gyerekek
álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete
útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a
legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy
nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja
úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította. – Szeresselek? – kérdezte
a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen
meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a
szárnya meg-meg érintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a
vallomása, és így udvarolt egész nyáron át. – Micsoda nevetséges
kapcsolat – csivitelték a többi fecskék -, nincs a menyasszonynak pénze
és túlságosan sok a rokona – és csakugyan, a folyót szinte elborította
a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elröpültek. Távozásuk
után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. –
Örökké csak hallgat – mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert
szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb
szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy
otthon ülő teremtés – folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni
– szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz e velem? – kérdezte
végül a nádszáltól, de ez csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az
otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a
piramisokhoz. Isten veled! – és elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba. – Hol
töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.
Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején. – Itt fogok
megszállni – kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is.
– És leereszkedett egyenesen a boldog herceg lába elé. – Arany a
hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni
készült, de alig dugta a fejét a szárnya alá, rápottyant egy vízcsepp.
– Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen,
tisztán ragyognak a csillagok és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat
itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta
önzésből. Akkor ismét ráhullott egy csepp. – Mi haszna van egy ilyen
szobornak, ha még az esőtől sem véd meg! – kérdezte. – Keresnem kell
egy jó fedeles kéményt – és elhatározta, hogy továbbszáll. De mielőtt
szétnyitotta volna a szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor
felnézett és látta – de jaj, mit is látott? A boldog herceg szeme
könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak arany orcáján. És a
holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a
szánalom. – Ki vagy te? – kérdezte. – Én vagyok a boldog herceg. –
Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a
könnyeid. – Míg éltem és emberi szívem volt – felelte a szobor -, azt
se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova
nem léphet be a szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal,
este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas
fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a
falon túl, olyan szép volt odabenn minden. Az udvaroncaim boldog
hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm
boldogság. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok,
ideállítottak olyan magasra, hogy látnom kell a város minden
szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem
csinálok, csak sírok. – Úgy, hát belül nem is arany? – jegyezte meg
magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy
ilyen személyes természetű észrevételt. – Messze innen – folytatta
mély, zengő hangon a szobor -, jó messze valamelyik kis utcában áll egy
szomorú ház. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabenn,
amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és
vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő.
Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné
legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A
szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot
kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú
sir. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a
kardom markolatából? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem
tudok mozdulni. – Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. –
Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy
lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott
fekszik a király is, festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és
bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jáde-lánc van, és a
keze mint a száraz levél. – Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a
herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú
olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. – Ha meggondolom, én nem
is szeretem a fiukat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó
mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik
unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék
sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a
gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt. De a boldog herceg
úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta. – Bár nagyon hideg
van – mondta -, egy éjszakára mégis maradok és a követed leszek. –
Köszönöm kicsi fecske – mondta a herceg. Így aztán a fecske kicsípte a
nagy rubintot a herceg kardjából és a csőrébe fogva a tetők fölé
emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellett ahol az angyalok
fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a
tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre
szerelmesével. – Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi -, és
milyen csodálatos a szerelem hatalma. – Remélem, hogy idejében elkészül
a ruhám az udvari bálra – felelte a lány -, golgotavirág-hímzést
rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó
felett, és látta a hajó-árbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó
fölött és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik
a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú
lázasan hánykolódott az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az
álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony
gyűszűje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat,
és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. – Milyen jó hűvös van –
mondta a kisfiú -, most már megfogok gyógyulni – és édes álomba merült.
Akkor a fecske visszaszállt a boldog herceghez és elmondta mit végzett.
– Furcsa – jegyezte meg -, csöppet se fázom – pedig meglehetősen hideg
van. – Mert jót cselekedtél, azért – mondta a herceg. A kis fecske
elgondolkozott ezen és aztán elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig
elálmosította.
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött. – Milyen rendkívüli
jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. –
Fecske télen! – És hosszú levelet írt erről a helybeli újságnak. Nagy
feltűnést keltett vele, mert teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket
senki sem értett. – Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és
előre örült az elkövetkezendőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és
sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a
verebek felcsiripeltek. – Nocsak egy előkelő idegen – mondogatták
egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt
a hold, visszarepült a boldog herceghez. – Nem üzensz semmit
Egyiptomba? – kiáltotta. Nyomban indulok – Fecském, fecském, kicsi
fecském – mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára. – Várnak
már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a
második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránit
trónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, és
amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az
örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak
inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk
túlharsogja a vízesés zuhogását. – Fecském, fecském, kicsi fecském –
mondta a herceg – messze, messze a város túlsó szélén, látok egy
fiatalembert a padlásszobában. Asztala teli van kéziratokkal, föléjük
hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadó ibolyák. Haja barna és
hullámos, az ajka piros mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A
darabját szeretné befejezni a színigazgató számára, de nem tud írni,
mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség
elgyengítette. – Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert
igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubintot? – Sajnos nincs
több rubintom – mondta a herceg -, nincs egyebem már, csak a két
szemem. Ritka zafírból való, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából.
Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek,
eleséget és tüzelőt vesz érte és befejezi a darabját. – Drága herceg –
mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni – és sírva fakadt. –
Fecském, fecském kicsi fecském – mondta a Herceg -, tedd ahogy
parancsoltam. A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a
diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn
lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember
éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak
suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a
hervadt ibolyákon. – Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel -, ezt
valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat – és
sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán,
és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat
a hajó gyomrából. – Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda
előbukkant. – Megyek Egyiptomba – kiáltotta a fecske, de senki sem
törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a boldog
herceghez. – Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá. – Fecském, fecském,
kicsi fecském – mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára! –
Tél van – felelte a fecske -, nem sokára itt a fagy, lehull a hó.
Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban
krokodilusok feküsznek és tunyán bámulnak a világba. Társaim fészket
raknak Baalbek templomában és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és
fehér galambok. Drága herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni,
és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet
azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubint pirosabb lesz, mint a
piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán. – Odalenn a téren –
mondta a boldog herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufáit
beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja
megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se
cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet,
add oda neki, és nem veri meg az édesapja. – Itt maradok még egy
éjszakára – mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert
akkor megvakulsz. – Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a herceg
-, tedd ahogy parancsoltam. Kivájta hát a fecske a herceg másik szemét,
és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a
követ a tenyerébe. – De gyönyörű üvegcserép! – kiáltott fel a kislány,
és nevetve hazafutott. A fecske pedig visszaszállt a herceghez. – Most
már vak vagy – mondta -, így hát veled maradok örökre. – Nem, kicsi
fecském – mondta a szegény herceg -, menned kell Egyiptomba. – Örökre
veled maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál. Másnap
pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő
idegen országokban. Mesélt a piros íbiszekről, amelyek hosszú-hosszú
sorokban álldogálnak a Nílus partján és csőrükbe kapják az
aranyhalakat. Mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ,
a sivatagban él, és tud mindent. Mesélt a kalmárokról, akik lassan
lépkednek a tevéik oldalán és borostyán láncot visznek a kezükben.
Mesélt a hold-hegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy
nagy kristály az istene. Mesélt az óriás zöld kígyóról, amely egy
pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti. Mesélt a
törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös
háborút vívnak a lepkékkel. – Drága kicsi fecském – mondta a herceg -,
csodálatos dolgokat mesélsz nekem, de nincs csodálkozni valóbb az
emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság mint a nyomorúság.
Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit
láttál. Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a
gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok ott
üldögélnek a kapuk előtt. Berepült a sötét sikátorba, és belenézett az
éhező gyerekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát.
Egy híd boltíve alatt, két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában,
hogy meg ne dermessze őket a hideg. – Jaj de éhesek vagyunk! – mondták.
– Itt nem alhattok! – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott
az esőnek. Aztán a fecske visszarepült, s elmondta a hercegnek, mit
látott. – Beborítottak arannyal – mondta a herceg, fejtsd le rólam
levelenként, és add a szegényeimnek. Az élők azt képzelik, hogy az
arany boldogságot hoz rájuk. – A fecske lecsipegette hát az arany
levélkéket, egyiket a másik után, míg a boldog herceg tetőtől talpig
kopott nem lett és szürke. És az arany levélkéket, egyiket a másik
után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle.
Nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. – Van már otthon kenyerünk!
– kiáltották. Akkor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy. Az utcák
mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak. A házak
ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristály-tőr, az emberek
pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk piros sapkában korcsolyáztak a
jégen.
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott. De annyira
megszerette a herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a
morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival
csapkodott, hogy felmelegedjék. Végül érezte, hogy nem sokára meghal.
Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhatott a herceg
vállára. – Isten veled, drága herceg – suttogta -, ugye megengeded,
hogy megcsókoljam a kezedet! – Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis
elindulsz Egyiptomba – mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél
itt, de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek. – Nem Egyiptomba
indulok – mondta a fecske. – A halál házába megyek. És a halál, ugye,
az álom testvére? Azzal ajkon csókolta a boldog herceget, és holtan
hullott a lábai elé. Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a
szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív
kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos. Másnap kora
reggel, a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a
téren. Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett
a szoborra. – Uram Isten! De ütött-kopott ez a boldog herceg! – mondta.
– Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik
mindig egyetértettek a polgármesterrel és felkapaszkodtak a szoborhoz,
hogy megnézzék közelebbről. – Kiesett a rubint a kardjából, eltűnt mind
a két szeme, és aranyos külsejét is elvesztette – szolt a polgármester
-, hiszen koldusabb már a koldusnál! – Koldusabb már a koldusnál! –
ismételték a tanácsosok. – És itt meg éppenséggel egy halott madár
hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje
rendeletben szabályozni, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a
városi írnok feljegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a boldog
herceg szobrát. – Mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé –
jelentette ki a művészetek egyetemi professzora. Azután megolvasztották
a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot,
hogy elhatározzák mi történjék az érccel. – Természetesen új szoborra
van szükségünk – mondta -, és legyen az az én szobrom. – Az én szobrom
– mondta mindegyik városi tanácsos és civakodni kezdtek. És amikor
utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak. – Milyen különös –
mondta a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem
olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítani. És kihajította a
szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
– Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb –
mondotta az Úr egyik angyalának. És az angyal elhozta az ólomszívet és
a holt madarat. – Jól választottál – szólt az Isten -, mert ez a
kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog
herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.
Kedvesnek születésnapjára…
2008 november 30. | Szerző: hivatlan.vendeg
Szabó Lőrinc
(1900-1957)
Semmiért egészen
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
2008 november 29. | Szerző: hivatlan.vendeg
Szeretem, ha hajnaltájban,
Mikor csend van a szobámban,
de pajkos nyara a napnak
Fittyet hány a függönybojtnak
Felébredek.
Elmélázok
Ma talán kincset találok
Rubint, gyöngyöt, kék gyémántot
Vagy talán egy fontos számot
Amin régi barátomat csengetem fel
Egy perc alatt
Nem nyitom ki a szememet
Csendben várom, életemet
Ma milyen csoda fogja alakítni
Mint a szobra – óriás fának,
Színes képe a naptárnak
Mint a csokra vadvirágnak
Kahlil Gibran
2008 november 26. | Szerző: hivatlan.vendeg
Minden tél szívében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.
Weöres Sándor
2008 november 26. | Szerző: hivatlan.vendeg
Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.
És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból –
Elröpült három falevél
– – – – – – – – – – – – – – –
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.
Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.
Lobogott három falevél.
– – – – – – – – – – – – – – –
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
Ott lenn a sár, fekete, mély –
ki emel fel az őszi sárból,
ti szegény három falevél?
2008 november 25. | Szerző: hivatlan.vendeg
Nem tudhatjuk pontosan, mikor kovácsolódik a barátság. Ahogy mindig az
utolsó csepp víztől telik csordultig a kehely, úgy a rengeteg kedvesség
közül is az utolsó lesz az, mely csordultig tölti szívünket.
2008 december 3. | Szerző: hivatlan.vendeg
B.Radó Lili: Várni
Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod.
Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd;
és ajtód előtt kopog!
Majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
lassan leszáll az éj.
Oldal ajánlása emailben
X