2008 november 20. | Szerző: hivatlan.vendeg
Radnóti Miklós-Szerelmi ciklus (1927-28-ból)
7.
Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után úgy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itt hagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
2008 november 19. | Szerző: hivatlan.vendeg
Zelk Zoltán: ZÚZMARA 
Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.
De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha a szív már nem s nem akar feledni.
Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. –
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.
2008 november 18. | Szerző: hivatlan.vendeg
A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk,
A csillagévek óráin egy perc az életünk.
Az ember önmagában semmit sem ér, –
Ha nincsen barátunk, elvisz a szél.
2008 november 18. | Szerző: hivatlan.vendeg
A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk,
A csillagévek óráin egy perc az életünk.
Az ember önmagában semmit sem ér, –
Ha nincsen barátunk, elvisz a szél.
2008 november 18. | Szerző: hivatlan.vendeg
Néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
Aki nem kér semmit, csak néz és imád,
És nem akar lenni, csak általad,
Csak árnyéka annak, ami vagy.”
( Szabó Lőrinc )
2008 november 18. | Szerző: hivatlan.vendeg
“A szerelem olyan, mint a kábítószer.
Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek.
Aztán másnap többet akarsz.
Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek.
Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejtheted.
De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz.
Ekkor már három óráig gondolsz rá, és csak két percre tudod elfelejteni.
Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját.
És
ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire
szüksége van, te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.”
2008 november 18. | Szerző: hivatlan.vendeg
Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!
És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
– Csak igazat ne!… Az fájna!
Tedd meg!.. Csak egyszer, utoljára..
2008 november 17. | Szerző: hivatlan.vendeg
Weöres Sándor: A jóságról
Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy
áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik
közel jönnek hozzd, azokra több essék fényedből és melegedből, mint
akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a
hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint kályhának a szoba,
melynek melegítésére rendelik.
2008 november 16. | Szerző: hivatlan.vendeg
Kaktusznak
lenni könnyű. Nyers erővel ellökni magadtól mindenkit, vastag falakat
felhúzni könnyű. De odaadni azt, ami vagy, kinyílni a világra és
megélni a saját teljességedet, vállalni azt, hogy rád taposhatnak. Nos,
ehhez kell az erő.
Móricz Zsigmond: Hét krajcár
2008 november 21. | Szerző: hivatlan.vendeg
Móricz Zsigmond: Hét krajcár
Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is
elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább
volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az
apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az
időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel
az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki
olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a
szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta…
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal
töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk
is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi nehezebben
került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet
is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek,
mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt,
amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt,
gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s
egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
– Elbújtak.
– Micsodák?
– A pénzecskék – szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól
félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor
kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
– Itt vannak, benne vannak – nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes
pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük,
hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
– Pszt! – ijesztett rám az anyám – csendesen, még kiszökik. Te még
nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak
úgy gurul. De még hogy gurul…
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a
miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer
látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét
krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy,
az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha
háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet.
Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni.
Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok… Te
nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a
csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki…
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
– Milyen kár – mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk
volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám
azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha
valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
– Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje
már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap
óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna
rajta, ha azt is mertem vóna.
– No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a
nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük
egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is
moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is
lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg
almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni
való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt
olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig
hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy
krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No
neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek
van a legtöbb, ni! – kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó
fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
– Megáll csak – szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája,
a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy
krajcár.
A szemének alig akart hinni.
– Megvan – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük
olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt!… Öt! Már csak kettő
kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába.
Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két
krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a
munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle.
Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak
holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki
belőle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha
egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan
szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
– Hagyja el, jó ember – mondta -, ma egész délután itt heverek, mert
nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
– Egy krajcár? – kérdezte.
– Hát.
– Adok én.
– No még a kéne, kódustól alamizsnát.
– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
– Na hálá légyen – szólt az anyám -, szaladj hát…
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy
odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal
hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.
Oldal ajánlása emailben
X